Honnan indultam?

Jó messziről. Én 2010 ben, Petra lányunk első szülinapja környékén abbahagytam a sportolást, szinte szó szerint.

2010 től az eltelt három évben volt olyan, hogy több mint fél évig egy métert sem futottam. Nem is hiányzott őszintén szólva.
Aztán 2012 ben karácsonyi ajándéknak kértem a családtól egy 2013 – as ultrabalaton nevezést, mert az a verseny valamiért piszkálta a csőrömet, és addig nem sikerült elindulni rajta.  Valamennyire készülgettem – már ha a heti két, három alkalommal való 7 – 10 km kocogást ultraversenyre való készülésnek lehet nevezni. Szerencsére verseny előtt lebetegedtem, így nem tudtam elindulni, a versenyszervezők meg jó fejek voltak, átrakták a nevezésem erre az évre. Miután lemaradtam a Balaton körbefutásáról,ismét jött egy hosszabb kihagyás – júniustól tavaly december elejéig megint nem futottam egy métert se.

Mikor elkezdtem, tavaly decemberben futkosni, úgy voltam vele, ha már egy 200 kilométeres versenyre felkészülök, elindulhatok másikon is, ne egy verseny kedvéért edzek… ha meg már elindulok egy másik kétszázason, miért ne a Spartathlon legyen az?
Így lestem a nevezési oldalt, hogy beadjam a nevezésem oda is. Sajnos nem sikerült. Én márciusra csináltam meg a nevezéshez szükséges kvalifikációs szinteket, a nevezés meg 7 perccel azután betellt, hogy megnyitották – még január 7-én.

Az idei tervekből tehát a Spartathlon kimaradt – így se jártam még, sikerült összekunyerálni a pénzt egy versenyre, de nem tudtam benevezni rá!
Maradtak a hazai versenyek.

Az Optivita sorozatban szerettem volna összesítésben dobogóra kerülni. Az első verseny után nem gondoltam, hogy akár csak a közelébe is kerülhetek – Székesfehérváron 123 kilométer felett futottam kicsivel , ez ott a hatodik helyre volt elég, de látva az ottani eredményeket – például Pecsenye 141 km – ét – ez nem tűnt valami jó teljesítménynek.

Azért készülgettem, készülgettem.

A futásaim jelentős részét az iskolai lukas óráimba igyekeztem besűríteni. Amikor épp nem nyertem meg egy – két – több órányi helyettesítést, hetente egyszer el tudtam menni a suliból 2 – 2:30 órára, és kétszer 1 – 1 órára. A résztávos futásomat igyekeztem az egyik ilyen 1 órában megcsinálni.  A maradék futásokat a hét végén – általában Ferenczy Krisztával, Körözsi Sanyival, vagy Sztrapkó Norbival csináltuk. Ilyenkor lassabb – 5.50 – 6 perc körüli tempóban futkostunk 20 – 30 kilométer közötti távokat.  A heteim általában 70 – 100 kilométer közöttiek voltak, áprilisban sikerült összehozni egy komolyabb sorozatot, amikor 130 – 160 kilométer közti heteket tudtam futni, kb. egy hónapig.

Május végén jött az Ultrabalaton, ami sajnos rosszul sikerült, a tervezett 21 óra körüli időből 24:45 lett. Igaz, ebben benne volt négy hosszabb – rövidebb eltévedés is. A versenyen egyedül futottam, nem volt senki aki menet közben kísérni tudott volna. A jövő évben ezen változtatni kell, így még egyszer nem szeretnék elindulni (de ha nem lesz más lehetőség, megint el fogok).

A verseny egyik pozitív része számomra az volt, hogy együtt futottunk egy jó darabon Piotr Kurilloval, aki már nyert Spartathlont (végül másfél perccel ért be előttem), méghozzá úgy, hogy Lengyelországból Athénba futva ment a verseny előtt, egy kiskocsin maga után húzva a cókmókját. Mint kiderült, az UB ra is így jött… :-)

Szövegközi kép 1

Piotr Kuriloval az UB célban.

A másik nagyon jó dolog ami történt velem, az az volt, hogy miután Fonyód környékén megzuhantam, és onnantól a következő kb.60 kilométeren csak vánszorogtam, sokan – ismerősök és ismeretlenek is – kérdezték, kell e segítség. Nem mindig alakul ez így az életben, sajnos.
170 kilométer környékén történt, hogy megálltam nyújtani, mert nem nagyon tudtam emelni a lábaim. Leguggoltam, gondoltam a combizmaim egy kicsit kinyúlnak tőle. Az mondjuk tény, elég szarul nézhettem ki… Megállt mellettem egy családi egyterű, kiszállt két idegen srác, hogy üljek be a csomagtartóba, tegyem fel a lábam, legyúrnak. Kaptam két müzliszeletet is, biztos látták rajtam, hogy rendesen megzuhantam. Aztán később még párszor rám néztek a versenyen, és végül megvártak a célban… A lenti kép velük készült, köszönöm a segítséget mindkettőjüknek! Amire nem számít az ember, így lehet barátokat találni egy futóversenyen! :-)
Szövegközi kép 2

UB cél, Mark Markoviccsal és Lehotzky Krisztiánnal – köszönöm szépen a verseny közbeni segítségüket!

A balatoni mókázás után a kecskeméti 24 órás verseny következett a sorban. A verseny előtt igazoltam a SZUFLA  – csapatba, ekkor már készült a versenyengedélyem. Sajnos a versenyre nem készült el a sportorvosi (szeptemberre kaptam időpontot) így a 12 órás ob – n még nem indulhattam igazolt versenyzőként. Kecskemétre úgy mentem le, hogy nem sok kedvem volt ennyit futni egy körpályán, de az év végi összetett Optivita eredmény miatt szükségem volt erre a versenyre. Nem kapkodtam el, amúgy is jó idő volt (30 – 36 fok), amit szeretek ugyan, de attól még nem akartam fejre állni benne / tőle…
Igazam lett az óvatos kezdéssel, akik az elején 4 perces körrel kezdtek, nem mind fejezték be a versenyt. Itt sokáig fogócskáztunk Pula Tomival és Csécsei Zolival, de Zoli sajnos fejben “feladta” – 201 km után kiállt (ebben benne lehetett a verseny előtti hétvégén teljesített Ironman verseny is)  – Tomival meg nem tudtam mit kezdeni, stabilan tartotta előttem a másfél – két kilométer előnyét az utolsó két órában. Így végül életem első 24 órásán 2. lettem, 213500 m futás után. Itt azt is el kell mondanom, hogy az én jó helyezésemben benne volt Gaál Feri szerencsétlensége, mivel Ferinek ezen a versenyen ki kellett állnia 12 óránál sérülés miatt. Ez a veszély sajnos mindannyiunkat fenyeget…nem sok olyan ember van az ultrák világában, aki úgy tervezhet, hogy biztos be is ér egy versenyen, ahol elindult. Annyira hosszúak ezek a versenyek, annyi minden történhet közben ….
Ami itt viccesen sikerült: a 24 órást javarészt szalonnás, és rántott húsos szendvicsekkel nyomtam végig. A hőség miatt ugyan ijesztgettek páran, hogy nem fogja bírni a gyomrom, de szerencsére nem lett igazuk.
A 24 óráson jól vizsgázott a ,,paraszt power” :-)

A verseny után két hét lábadozás következett. A talpam helyén két óriás vízhólyag volt, így nem nagyon erőltettem a futást, a lábaim meg marhára bedagadtak. Csak az nem fájt, ha a lábam feltéve ültem vagy feküdtem valahol… A verseny után ment a matekolás – ha a pesti 12 óráson ennyit, annyit, vagy amannyit futok, kit hogy érhetek utol az összetettben. Akkor még eléggé sok esélyes volt a dolog – Máthé Zoli, Pula Tomi, Tihor Csabi, vagy Csécsei Zoli mind mind ,,játékban voltak”.

 A pesti 12 órás versenyen 130 kilométer felett szerettem volna futni, 126 körül sikerült. Nagyon szenvedős volt, nagyon sokáig kergettük egymást Tihor Csabival, miközben mindketten gyorsabban futottunk, mint kellett volna. Végül én bírtam tovább, és a verseny végén meglepetésemre a dobogó tetejére is én állhattam fel. Ebben a fordulóban sikerült felmászni az Optivita összetett dobogójára is, egyelőre még csak papíron, hiszen az utolsó, velencei verseny hátra volt.
 Sajnos van egy rossz szokásom. Baromi nagy arcom van. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy ,,ki ha én nem”?
 A pesti 12 órás futam után nem az járt a fejemben, hogy ,,de jó lenne, ha Csécsei Zoli nem hozná be rajtam a 4 km előnyömet”, hanem az, hogy ,,meg kéne fogni Tihor Csabit”, aki kb. 7 kilométerrel előttem, a második helyen állt az Optivita összesített versenyében. Készültem is a velencei mókára – a pénteki résztávos napok például úgy néztek ki, hogy futottam 35 – 40 kilométert, benne 10 – 12 db 1000 m – el, 4 perces vagy kicsivel az alatti tempóban. A verseny és a siker kedvéért az utolsó hónapban leszoktam a kávéról (amire nyáron sajnos rászoktam), hogy a verseny közbeni kajákban lévő koffein hatásosabb legyen. A leszokás első két napja vicces volt, délelőtt úgy kóvályogtam, mint valami élőhalott, de megérte, a harmadik naptól már nem hiányzott az a vacak…  Szóval amit tudtam, megtettem a siker érdekében. Menet közben lepaktáltam a HIGH5 Magyarország csapatával, így Velencén már az Ő űrkajáikat ettem – köszönöm szépen a segítségüket, még egyszer, nagyon – nagyon – nagyon ütőss cuccokat kaptam tőlük!
Az egyetlen dolog amit nem tudtam befolyásolni, a hetente – kéthetente a felkészülésemet zavaró kisebb – nagyobb lebetegedés volt. Egyszer egy kis fosós-hányós az iskolából (mert valamelyik kedves szülő beküldte a kölkét betegen), egyszer egy kis lázas-hasfájós-taknyosnyálas az oviból, amit a lányaim hoztak haza. Szerencsére a verseny napján rendben voltam, és bár a futás nem esett jól, nem ment könnyen, megtettem minden tőlem telhetőt a lehető legjobb teljesítmény eléréséért. Ebben sokat segített a párom, Edó, aki a 6 óra alatt végig a pálya mellett szobrozott, és adogatta nekem az enni-innivalót.
 A tervem Velencére 77 km volt, az edzéseken futott tempó, és a résztávozások közbeni tempó alapján a 4′:40″ / km es iram reális elvárásnak tűnt saját magammal szemben.
A vége 76788 m lett. Tehát nagyjából sikerült belőni a tempót.
A versenyen a helyezéseket kevésbé tartottam fontosnak, mint az összetett szempontjából fontos kilométergyűjtést. Tihor Csabit nem sikerült megfogni, a 7 kilométer előnye ugyan nagyjából 2.5 kilométeresre csökkent, de ez kevés volt ahhoz hogy megelőzzem. Gratulálok Csabának az éves teljesítményéhez!
A velencei verseny 6 órás országos bajnokság volt, amit papíron ugyan én nyertem, de valójában Peyer Zoli és Sipos Csabi ,,előttem értek a célba” – jobb eredményt produkáltak nálam. Mivel nekik nem volt versenyengedélyük, az eredményük nem számított bele az országos bajnokság rangsorába. Elég buta helyzet.
 Most örülök, hogy vége a versenyszezonnak. Unalmas volt már, hogy mindíg valami távoli versenyem agyaltam, hogy majd egy-két-x hét/hónap múlva mit és hogyan csinálok, és hogy addig mit kell még ezért tennem.
 Mit csinálnék máshogy?
A versenyeken fegyelmezettebben kell viselkednem. Mind a verseny közbeni sétikálások szempontjából, mind a versenyre kitűzött sebesség betartásának szempontjából.
A jövő évi hosszú versenyekre muszáj magam mellé egy segítőt szerezni, úgy az UB ra, mint a 12 és 24 órás versenyekre.
Az Ultrabalatonon jobban kell figyelnem az evésre, azt gondolom, az idei verseny részben azon bukott el – itt megint előkerül a segítő szerepe.
 Jövő évi tervek:
 Optivita sorozat.
Ultrabalaton.
A velencei versenyen futás közben kaptam a fejemre Máthé Zolitól, hogy kiszorítottam a 24 órás VB-re utazó csapatból….állítólag az enyém az idei hatodik legjobb idő, és ez alapján én mehetnék a versenyre.
A válogatottságról hivatalos helyről még semmit nem hallottam, ha tényleg így van, meg kell gondolni a dolgot.
Érvek mellette: egy világversenyen való indulás mindig nagy dolog, főleg ha az ember a hazáját képviselve, a nemzeti csapat tagjaként teheti ezt; találkozhatnék a világ legjobb ultrafutóival – Kudin, Scott Jurek (ha még fut), Lajkó Csaba, …. összemérhetném magam velük; hízna tőle a májam :-)
Az ellene szóló érvek: pár héttel az UB előtt lenne a verseny; még egy hosszú futás, amiből korlátlan mennyiségűt nem lehet bevállalni egy évben; esetleg zavarhatja az Optivita szereplést is – a vb-n lehet hogy 50. se leszek, a hazai versenysorozatban viszont jó eredményt érhetek el, esetleg valamennyi pénzt is hozhat a konyhára, ami három gyerkőc mellett mindíg jól jön….
És utoljára, de elsősorban: szeptember, !!!!!!  SPARTATHLON  !!!!!! A jövő évi versenyek közül ez a legfontosabb. Januárban lesem a nevezési oldal nyitását (január 15).
Hát, ennyi.
Remélem jó lesz így a beszámoló!
Üdv : Laci