Jó messziről. Én 2010 ben, Petra lányunk első szülinapja környékén abbahagytam a sportolást, szinte szó szerint.
2010 től az eltelt három évben volt olyan, hogy több mint fél évig egy métert sem futottam. Nem is hiányzott őszintén szólva.
Aztán 2012 ben karácsonyi ajándéknak kértem a családtól egy 2013 – as ultrabalaton nevezést, mert az a verseny valamiért piszkálta a csőrömet, és addig nem sikerült elindulni rajta. Valamennyire készülgettem – már ha a heti két, három alkalommal való 7 – 10 km kocogást ultraversenyre való készülésnek lehet nevezni. Szerencsére verseny előtt lebetegedtem, így nem tudtam elindulni, a versenyszervezők meg jó fejek voltak, átrakták a nevezésem erre az évre. Miután lemaradtam a Balaton körbefutásáról,ismét jött egy hosszabb kihagyás – júniustól tavaly december elejéig megint nem futottam egy métert se.
Mikor elkezdtem, tavaly decemberben futkosni, úgy voltam vele, ha már egy 200 kilométeres versenyre felkészülök, elindulhatok másikon is, ne egy verseny kedvéért edzek… ha meg már elindulok egy másik kétszázason, miért ne a Spartathlon legyen az?
Így lestem a nevezési oldalt, hogy beadjam a nevezésem oda is. Sajnos nem sikerült. Én márciusra csináltam meg a nevezéshez szükséges kvalifikációs szinteket, a nevezés meg 7 perccel azután betellt, hogy megnyitották – még január 7-én.
Az idei tervekből tehát a Spartathlon kimaradt – így se jártam még, sikerült összekunyerálni a pénzt egy versenyre, de nem tudtam benevezni rá!
Maradtak a hazai versenyek.
Az Optivita sorozatban szerettem volna összesítésben dobogóra kerülni. Az első verseny után nem gondoltam, hogy akár csak a közelébe is kerülhetek – Székesfehérváron 123 kilométer felett futottam kicsivel , ez ott a hatodik helyre volt elég, de látva az ottani eredményeket – például Pecsenye 141 km – ét – ez nem tűnt valami jó teljesítménynek.
Azért készülgettem, készülgettem.
A futásaim jelentős részét az iskolai lukas óráimba igyekeztem besűríteni. Amikor épp nem nyertem meg egy – két – több órányi helyettesítést, hetente egyszer el tudtam menni a suliból 2 – 2:30 órára, és kétszer 1 – 1 órára. A résztávos futásomat igyekeztem az egyik ilyen 1 órában megcsinálni. A maradék futásokat a hét végén – általában Ferenczy Krisztával, Körözsi Sanyival, vagy Sztrapkó Norbival csináltuk. Ilyenkor lassabb – 5.50 – 6 perc körüli tempóban futkostunk 20 – 30 kilométer közötti távokat. A heteim általában 70 – 100 kilométer közöttiek voltak, áprilisban sikerült összehozni egy komolyabb sorozatot, amikor 130 – 160 kilométer közti heteket tudtam futni, kb. egy hónapig.
Május végén jött az Ultrabalaton, ami sajnos rosszul sikerült, a tervezett 21 óra körüli időből 24:45 lett. Igaz, ebben benne volt négy hosszabb – rövidebb eltévedés is. A versenyen egyedül futottam, nem volt senki aki menet közben kísérni tudott volna. A jövő évben ezen változtatni kell, így még egyszer nem szeretnék elindulni (de ha nem lesz más lehetőség, megint el fogok).
A verseny egyik pozitív része számomra az volt, hogy együtt futottunk egy jó darabon Piotr Kurilloval, aki már nyert Spartathlont (végül másfél perccel ért be előttem), méghozzá úgy, hogy Lengyelországból Athénba futva ment a verseny előtt, egy kiskocsin maga után húzva a cókmókját. Mint kiderült, az UB ra is így jött… :-)
Piotr Kuriloval az UB célban.
UB cél, Mark Markoviccsal és Lehotzky Krisztiánnal – köszönöm szépen a verseny közbeni segítségüket!
A balatoni mókázás után a kecskeméti 24 órás verseny következett a sorban. A verseny előtt igazoltam a SZUFLA – csapatba, ekkor már készült a versenyengedélyem. Sajnos a versenyre nem készült el a sportorvosi (szeptemberre kaptam időpontot) így a 12 órás ob – n még nem indulhattam igazolt versenyzőként. Kecskemétre úgy mentem le, hogy nem sok kedvem volt ennyit futni egy körpályán, de az év végi összetett Optivita eredmény miatt szükségem volt erre a versenyre. Nem kapkodtam el, amúgy is jó idő volt (30 – 36 fok), amit szeretek ugyan, de attól még nem akartam fejre állni benne / tőle…
Igazam lett az óvatos kezdéssel, akik az elején 4 perces körrel kezdtek, nem mind fejezték be a versenyt. Itt sokáig fogócskáztunk Pula Tomival és Csécsei Zolival, de Zoli sajnos fejben „feladta” – 201 km után kiállt (ebben benne lehetett a verseny előtti hétvégén teljesített Ironman verseny is) – Tomival meg nem tudtam mit kezdeni, stabilan tartotta előttem a másfél – két kilométer előnyét az utolsó két órában. Így végül életem első 24 órásán 2. lettem, 213500 m futás után. Itt azt is el kell mondanom, hogy az én jó helyezésemben benne volt Gaál Feri szerencsétlensége, mivel Ferinek ezen a versenyen ki kellett állnia 12 óránál sérülés miatt. Ez a veszély sajnos mindannyiunkat fenyeget…nem sok olyan ember van az ultrák világában, aki úgy tervezhet, hogy biztos be is ér egy versenyen, ahol elindult. Annyira hosszúak ezek a versenyek, annyi minden történhet közben ….
Ami itt viccesen sikerült: a 24 órást javarészt szalonnás, és rántott húsos szendvicsekkel nyomtam végig. A hőség miatt ugyan ijesztgettek páran, hogy nem fogja bírni a gyomrom, de szerencsére nem lett igazuk.
A 24 óráson jól vizsgázott a ,,paraszt power” :-)
A verseny után két hét lábadozás következett. A talpam helyén két óriás vízhólyag volt, így nem nagyon erőltettem a futást, a lábaim meg marhára bedagadtak. Csak az nem fájt, ha a lábam feltéve ültem vagy feküdtem valahol… A verseny után ment a matekolás – ha a pesti 12 óráson ennyit, annyit, vagy amannyit futok, kit hogy érhetek utol az összetettben. Akkor még eléggé sok esélyes volt a dolog – Máthé Zoli, Pula Tomi, Tihor Csabi, vagy Csécsei Zoli mind mind ,,játékban voltak”.
Az egyetlen dolog amit nem tudtam befolyásolni, a hetente – kéthetente a felkészülésemet zavaró kisebb – nagyobb lebetegedés volt. Egyszer egy kis fosós-hányós az iskolából (mert valamelyik kedves szülő beküldte a kölkét betegen), egyszer egy kis lázas-hasfájós-taknyosnyálas az oviból, amit a lányaim hoztak haza. Szerencsére a verseny napján rendben voltam, és bár a futás nem esett jól, nem ment könnyen, megtettem minden tőlem telhetőt a lehető legjobb teljesítmény eléréséért. Ebben sokat segített a párom, Edó, aki a 6 óra alatt végig a pálya mellett szobrozott, és adogatta nekem az enni-innivalót.
A vége 76788 m lett. Tehát nagyjából sikerült belőni a tempót.
A versenyen a helyezéseket kevésbé tartottam fontosnak, mint az összetett szempontjából fontos kilométergyűjtést. Tihor Csabit nem sikerült megfogni, a 7 kilométer előnye ugyan nagyjából 2.5 kilométeresre csökkent, de ez kevés volt ahhoz hogy megelőzzem. Gratulálok Csabának az éves teljesítményéhez!
Ultrabalaton.
A válogatottságról hivatalos helyről még semmit nem hallottam, ha tényleg így van, meg kell gondolni a dolgot.
