Korinthosz 80 – Varga Krisztián

Engedjétek meg, hogy megpróbáljam röviden kiírni magamból a korinthoszi élményeim – most, hogy aludtam rá egyet, már azt hiszem képes vagyok visszaadni mindazt, amit adott nekem ez a futás.

Szekszárdon hagytam az autót, ahol át is öltöztem, így Bajára a transzfer busszal már célirányosan futóként mentem. Baján találkoztam néhány kedves barátommal, harmad magammal el is mentünk a közeli főtéren található egyik kocsmába, ahol alkoholmentes sörrel köszöntöttük a bajai éjszakát. Ez már nálam rituálé, tavaly előtt is és tavaly is sörrel, hotdoggal/hamburgerrel indultam futni…

Visszatérve a rajtközponthoz már bennem volt nagyon a bugi, de féltem is kissé – ezt a távot bizony nem puszira adják és bármi történhet, így tisztelni kell.

Anita Weisz barátom várt rám a központban, nagyon nagyon köszönöm neki ezúton is, hogy a rajt előtti utolsó simításokat segített elvégezni, a rengeteg bíztató szót és ölelést külön kiemelném!

23 órakor elindultunk. A pályát már nagyon ismerem, 3-ik alkalommal már sok helyen tudtam fejből hol vannak a frissítők, a nehezebb szakaszok.

Az első 20 km-t csak én és a csend futottuk – élveztem, ahogy cikáznak a gondolatok bennem, kavarognak az érzések…. volt egy nő akit beértem, lehagytam. Majd nem sokkal utána ő ért mellém és tartottuk km-eken át egymás tempóját, nagyon furcsa érzés volt, hogy szavak nélkül csak futottunk egymás mellett… még a lélegzetünket is egyszerre vettük

21-nél elkezdtem a saját frissítésem – onnan nagyjából minden 10-12 kmnél ettem egy zselét. Minden egyes frissítő asztalnál ettem valamit – bőséggel volt választék… aszalt gyümölcsök, sütemény, édes és sós kekszek, szendvicsek, szalámik, szalonnák, lekváros kenyerek…. és még mennyi minden. Iso, sör, kóla, víz, vitaminok, és rengeteg szeretet a staff részéről! Első osztályú a személyzet, külön köszönet érte!

33 km-ig nagyon jól mentem, az idő is jó volt hozzá, nem túl hideg, nem volt köd, mint tavaly, tudtam hozni az 5:30-5:50 közötti átlagot. 33-40 km között jött a fal – nem estem szét annyira, de belassultam. Nagyon vártam a 40-es pontot. Jöttek a gondolatok, hogy magányos vagyok, sötét van, soha nem lesz hajnal…. elég frusztráló egy egész éjszakát fejlámpával végigfutni, körülötted csak a kietlen táj, az üresség, az éjszaka mélye és csöndje… már a zene sem segített.

A 40-es pontra úgy értem be, hogy 4 óra 2 perc alatt, szóval eldöntöttem, hogy ha már iyen jól haladok, akkor adok magamnak pár percet. Konkrétan negyedig, így 13 percet pihentem. Ettem jóval többet mint akartam – szendvicset, zselét, vitaminokat, sótablettát, energiaitalt, gyümölcsöket. A koffein beütött – 42 km-nél konkrétan azt éreztem, hogy kipattannak a szemeim, és újra 5:40 körül tolom…

Az egyik ponton beszélgettem Lubics Szilvivel, ő nem futott, de a férje igen. Erőt adott ő is, így már annyira nem volt vészes az éjszaka… Láttam a sötétben összekucorodott birkanyájat, tehén csordát is, a rengeteg világító szempár először ijesztő volt… de aztán jó lett volna odabújni hozzájuk s kicsit melegedni – hajnalban hűvös lett.

57 km-nél már világos volt, s ezen a ponton elnéztem a következő frissítő pont távolságát, azt hittem 2,7 km-re lesz… nem jutott eszembe, hogy ez is egy kritikus szakasz, ugyanis majdnem 8 km-re van a következő pont… Itt kijöttek a felgyülemlett érzések – hogy a futás konkrétan útkeresés… személyiség fejlődés és feltámadás. Leírhatatlan katartikus élmény volt látni a felkelő napot – sírtam. Zokogva futott ez a sovány, sáros lábú, koszos és rettentő büdös srác, akit az éjszaka megalázott és megsemmisített… most pedig a napfelkelte alatt új lélek született meg, ami a sírással szabadult fel…

Sorra előztem az embereket. 60 km után traktornyomos, homokos, bokagyilkos talaj volt a célig. Ez a sok aszfalt után valóban gyilkos tud lenni, de mivel Inárcs körül ilyen utak vannak, nekem nem okozott gondot. Sokan néztek, ahogy megindultam, jobban mondva tudtam tartani a tempót és magamat.

71-nél örültem nagyon, hogy láttam a ponton Enikő Janicsák-ot, ő csippantotta le a mérő kütyümet

A végén 75-től a szőlőhegy visszafogott engem is. Felfelé gyors séta, lefelé azért 4:40-el is tudtam jönni, behozva kicsit a tempót.

A célba ahogy beértem, ott volt Márkus Öcsi, a verseny főszervezője… megöleltük egymást, kijöttek az örömkönnyek és azt mondta, hogy: „Na ez egy igen jó futás volt most!” Mondtam köszönöm, a terv is meglett, jól is esett, nem volt komolyabb gondom…. azt mondta, akkor fussam meg mégegyszer – lebeg a 160-as táv a szemem előtt, de egyelőre még csak játszok a gondolattal, nem tervezek semmit.

A 80-as távot biztos hogy jövőre is megfutom!

Jól csináltam a frissítéseim, azt hiszem munka mellett jól fel is készültem, így a 8 óra 33 perces eredménnyel nagyot tettem le az asztalomra….

Köszönöm mindenkinek, hogy gondoltatok rám, a bíztató szavakat és a végén a köszöntéseket!

Köszönöm hogy velem tartottatok ezen az úton megint, hajrá mindenkinek!